*Matt*
Mondhatják rám, hogy fura vagyok. Mondhatják, hogy simán az ördög küldötte mert szeretem. Nem, nem szeretem, hanem ez éltet. Az elektromosság, ami a felhők közül csap elő, amikor vihar tombol. Olyankor érzem, hogy élek. Irányíthatom, ahogyan csak kedvem tartja, a pusztításának csak a jóindulatom szab határt. De nekem már régen nincsenek érzéseim. Nem hagyom, hogy legyenek. Én csak bajt hozok mindenkire.
Akkor is vihar volt. Egy hegyen álltam, közel az éltető elektromosság forrásához. A fekete kabátom szélébe bele-belekapott a szél, ahogy a sziklára előléptem. Dörgött egyet. Ekkor már tudtam, kezdődik. Csak összpontosítanom kell, és a környéken akármit elpusztíthatok. Legyen az a düledező épület ott - néztem körbe gyorsan. Becsuktam a szemem, hagytam, hogy a feszültség átjárjon, majd lecsaphasson ott, ahol csak kívánom. Ekkor megfeszült minden izmom. De valami nem stimmelt. Ahogy hátra fordultam egy szárnyas alakot pillantottam meg a ködből előlépni a hegytető másik oldalán. Fekete csipkeruhát viselt, a szemei kék lángokat szórtak. Pont mint az enyémek. Megijedtem. Hátrálni kezdtem, de nem volt hová. Ha közelebb jön, az elektromosság mindkettőnket csontig éget. De az alak csak lépkedett felém, mit sem törődve a veszéllyel.
- Akárki is vagy, ne gyere közelebb. Mindketten meghalhatunk - próbáltam némi nyugodtságot erőltetni a remegő hangomba, de láttam a lányon, hogy tudja, hogy ez csak egy álca.
- Nem kell félned. - csak azt láttam, ahogy a szája ezeket a szavakat formálja. Mint akibe bele van táplálva.
Amikor odaért, az energia, ami az előbb még csak kezdeti állapotban volt, most szinte mindenhol égetett. Mintha vér helyett izzó parázs csorogna az ereimben. Mélyen a szemeibe néztem, akkor a lábai kicsit megremegtek és én azonnal a karjaimba kaptam, ekkor a villám hatalmas csattanással vágódott belénk, testünk megremegett, majd mindkettőnket elnyelt a vihar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése